Ütemezési terv

Terv kell, hogy legyen. Szigorú. Sosem fogom elfelejteni a szakdolgozatom bírálatának szavait: „helyenként kicsapongó”, „ömlengő stílusban”, „meglehetősen terjedelmes” - ilyen jelzőkkel cimkézték az – akkor még azt hittem – fő művemet, és milyen találóan! Ma már beleolvasni sem szeretnék,  kellemetlen emlékezni is rá. Ebből okulva, nemcsak a könyv csontvázaként funkcionáló fejezet címeket szedtem sorba, de igyekeztem címszavakban összefoglalni a mondanivalómat. Mert az lesz. Ha minden jól megy, és nem veszítem el a fejem, talán egy rajtam kívülálló olvasó is elkapja a fonalat, és meglátja, hogy nemcsak eleje, de vége is van a történetemnek. No, lássuk, lesz-e belőle kerek egész?
    Lesz-e a könyvem kerek, én magamnak pedig jó idegenvezetőm a lelkem nukleusza felé vezető túrán? Annyi biztos, hogy maga az írás már most rendkívül szórakoztató, és habár számítok hullámvölgyekre, igyekszem nem alábbhagyni a lendülettel; a képzeletbeli szemeimet a fókuszon tartom: feltérképezni a viharos érzelemóceánnal borított, háborgó viharokkal sújtott érzelmi planétám és megérteni ezek kiváltó okait. Feloldozást keresek arra az ellentmondásos kettősségre is, amely a fuldokló pillanatnyi háláját áztatja minden egyes alkalommal, amikor feldobja a víz. És egyébként is, miért nem járt el úszni, amikor lehetett volna. 
Tenger vagyok. Fuldokló vagyok. Felhajtóerő vagyok. Bűntudatom vagyok. 
    Ez így talán túl képlékeny, tudom. Ki ne tudná jobban: próbálom a körvonalaimat kitapogatni, de hiába, a lényeg sosem fedi fel magát, úgy folyik ki a kezemből, mint az óceán vize. Önthetem porcelánba, vagy műanyagba; pezsgőspohárba vagy felesbe, a forma szabja a határt. Adja magát a végtelen lehetőség, a mindenségérzés, a minden egy, én, te és a pillangó. Eljött az idő arra, hogy mint a pillangónak, végre nekem is határozott körvonalaim legyenek. A környezetemtől könnyen megkülönböztethető, stabil alakot szeretnék. Legyen az írásom hű rekordja annak a törekvésnek, amit talán nem is csak viccesen 'felnőttéválásnak' hívok.
    A címen, egyébként, egy másodpercig sem gondolkodtam. A pillanat szülte és a kettő mutatóujjam, amint gondolkodás nélkül pötyögte a klaviaturán. És habár elégedetten szemléltem az első percben, a gúnyfaktort is sikerült felfedezni hamar, és a kezdeti magabiztosságom is visszavett. Most is látom a legyintő kezeket, a röpke szemforgatásokat, hogy mit akar ez, mit akarok én. 
    A hangomat hallatni. Azt! Csatlakozzatok, a Kakofóniába induló szafarira még rengeteg hely van. Mert mi van akkor ha sokan vagyunk? Belül a fejemben úgyis tágasabb.