A hangomat hallatni. Azt! Csatlakozzatok, a Kakofóniába induló szafarira még rengeteg hely van. Mert mi van akkor ha sokan vagyunk? Belül a fejemben úgyis tágasabb.
AZ INDÍTÉK PONTOS FELTÁRÁSA
Szeretném azt hinni, hogy az egyedüllét, az ingerhiány és a biztonságot nyújtó lakásbelső szupercsapata feltörte az operációs rendszerem tűzfalát, és trójai programokkal életre keltette a szunnyadó kreativitásom.
Az elmúlt pár percben igazándiból is fontolóra vettem az ötletet. Oké, oké, be-is-me-rem: eljátszottam kicsit a gondolattal, ahogy az
év felfedezettje, a magát élveboncoló elsőkötetes kerekasztalbeszélgetéseken és közönségtalálkozókon bátorítja az olvasóit, arra, hogy példáját követve, papírt-tollat ragadva merüljenek alá, és osszák meg eddig be nem vallott félelmeiket, és, ahogyan ő fogalmazott „álljanak ki az igazukért”. Nyíregyházán csíptük el a mosolygós ex-tanárnőt....
STOP. Azt hiszem világos miféle világi elv, ELV!, vezérelt. Nemes célok! A lelkemnukleusza-bullshit, meg magamnak írom persze! Lehet, hogy még most abba kéne hagyni, mielőtt elkezdem reklámozni, hogy mekkora írónő lett belőlem egy éjszaka alatt. Ha nem tudja meg senki, hogy volt kitűzött cél, akkor nem hagytam megint valamit félbe, nem?
Csakhogy túljártam az eszemen, és az előrelátóan összeállított tervem nem hagyja, hogy a terv kisikljon. Hogy én egy percre is leálljak, feladjam, NEM!
The show must go on.
Hiszen nem felejthetem el, hogy a journal lesz az ékes, kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy nem adok fel mindent, csak úgy. Hogy a lustaság nem írja felül az érdeklődést, hogy az ész győzedelmeskedik az akaratgyengeség felett! Hiszen – a jegyzet, ugye, a jegyzet! – nem felejthetem el a hatalmas terveimet, amelyekért, gyerekként még azt hittem, küzdeni fogok. Csendben, szürkeségben ezek a tervek álmokká silányultak, a selymet felváltotta a kínai viszkóz, meg a nyomottminta; a híres filmrendezőt/színészt/régészt/chéfet a munkanélküli-éjszaka-írom-a-self-help-book-omat kocka. Micsoda frappáns visszacsatolás lenne, ha tényleg magamnak segítenék ezzel a könyvvel, hiszen – a viccet félretéve –
-akkor most bizonyítani akarok?
Én, az otthonülő vs. Tágas világ az elmémben. köny=bizonyíték, hogy képes vagyok legalább egy dolgot befejezni. Nagy tervek, hová lettetek? Világsztárból munkanélküli. Oka, hanyagság. Lista a félbehagyott HATALMAS ötleteimről, incl, első könyvem: mennyek kapujában. Mi más ez a mostani próbálkozás, ha nem csak egy kísérlet az egykori nagy álmokat dédelgető eszter brand-építésére?
végre újból invesztálhatnék az álmaimba, újra megérné kidolgozni a terveket, apám!, és ez egy hatalmas nagy csillagosötös. Tervkidolgozás? Hülyéskedsz? A második hobbim az evés után!
….füzetek, kiemelőfilcek, Bic Grip Roller tollak (fekete, kék, piros), (Eddig még fel sem tünt, hog nincs zöld. NOTE:pótolni), táblázatok, akár több, hogy egyes adathalmaz-kombinációkat eltérő nézőpontokból és kritériumokkal mérhessünk föl. És amikor már minden lehetséges kombinációt megszerkesztettünk és néztük, csodáltuk, újdonságot kerestünk, gyürtük a papírt, mert úgy az igazi, és a szemünk már vörös, de azértmégazapróbetűnélhátha, na akkor. Akkor van vége. (ui.: vonalzó, számológép, nah.)
AH! hát ezért érdemes dolgozni. Ugye-ugye! A hírnév nem minden ám. Hogy hihettem egy pillanatig is, hogy mások elismerése lesz az, amiért végre hajlandó leszek megmozdulni! Hát, miért nem teszem azt, amit a szívem diktál, hogy a fene essen bele, hogykellnekemilyenhülyeköröketfutni...
Tényleg öregszem: a nevek szinte tizesével kopnak ki az emlékeimből, így sajnos az a nélkülözhetetlen információ, hogy kitől hallottam először az intrinzik és az extrinzik motiváció fogalmakat, tán örökre a múltba vész. Emlékszem, sokat ötletelgettem, hogy a pénz (jutalom) és a bukás (büntetés) alap példákon túl mi jöhet szóba még külső motivációént. Erre most szembejön még egy: 'elismerés'. Miért nem gondoltam én erre hamarabb?
Sanszos, hogy mert nem kellett, hiszen többnyire mindig belülről fakadt az a bizonyos valami, megkockázatom: közlésvágy. Emlékszem, még a kétezres évek elején köszöntött be az az este, amikor először tollat ragadtam, és írni kezdtem – volna. Ó, ha az a volna nem lett volna! Így íródott meg – majdnem – az a képzelt riport, amelyet egy hosszú évekig csodált tanárommal folytattam, nem máshol, mint a mennyek kapujában. Ejj, micsoda évek voltak azok!
Ez így biztos nem megy. Ez az írás már csapongó, mégsem szól semmiről. Ezen változtatnom kell, kellene, demégcsak ötletem sincs merre induljak. Ráadásul belátom lassan, hogy semmi érzékem az íráshoz (se), mégis majd megöl a vágy, hogy kiírjak magamból valami FONTOSAT, valamit ami majd változtat, bárcsak tudnám, mit.
Biztos vagyok benne, hogy nem kellene ennyit foglalkoznom magammal, tán könnyebben menne, ha végre a fejemből kibújnék. De hogy? Nemérteksemmitsem.
Jesszus, ilyen lelkiállapotban mégis hogyan foghatnék a következő fejezetbe? Egyszerűen
csak el kéne sunnyogni, és úgy tenni, mintha nem lenne.
Azt már nem!
